A cím napjaink Schmitt-ügyét sejteti. Az írás ennek okán született, mégsem az elnökről szól. Maga az ügy jelentéktelen lenne, de napok alatt tengeri kígyóvá nőtt, és utóbb már óránként követték egymást az események. A csapból is ez folyik… Ennek nagyobb tanulsága, hogy milliók isznak csapvizet, esznek előre elkészített, ismeretlen készételt, azaz mindent megisznak, megesznek, bevesznek és utána még csámcsognak is rajta. A minap egy éjjel-nappalos élelmiszerbolt pénztárosának – köszönés vagy köszönet helyett -  provokatívan vetették oda: egyébként meg Schmitt mondjon le! Tegnap pedig munkából hazatérve csatornát ásó munkásoktól hallottam először: az elnök lemondott. Talán inkább a rektor, Tulassay? – kérdeztem vissza, mire a nálam időben hamarabb értesültek büszkén vágtak vissza: Nem, már Schmitt is! Az ország tehát bizonyos hírekből naprakész, ami mégsem jelent tájékozottságot. Nem tudható, csak sejthető, valami van mögötte.

Az önként vállalt közíróság ára: a cím viselője írással tartozik a közösségnek. Bére nincs, szemben a bértollnokokkal, kik naponta szülnek kis pénzért kis hazugságokat, nagy pénzért nagyobbat is. Ideje lehet a hallgatásnak, a közíró ekkor szolgáljon magyarázattal. Legutóbbi, csaknem fél éve született írásom címe: Vallják meg zsidóságukat! – de a költői kérdéshez hasonlító felszólítás válasz nélkül maradt. Nem várok tovább, a történet innen folytatódik. Egyébként a címbeli témában – napjaink égető, ám elhallgatott kérdése – csaknem mindent elmondtam az elmúlt 16 év alatt. Azt is, hogy meddig nyögjük még az uniót… Szólnom (vagy írnom) csak akkor kell, ha erről újat is tudok mondani. Ez történt meg a hét végén Debrecenben, ahol időben egybeesve két konferencia zajlott: az egyik „Szkítiából kijöttekről” címmel, a másik pedig a zsidó hitközségek találkozója volt. Egyik sem előzmény nélküli, de gyökereik más forrásban keresendők. A szkíta-rendezvényhez két nagy előadótermet kellett egybenyitni, a 350 regisztrált résztvevő mindegyikének így sem jutott ülőhely. A zsidó találkozó viszont a 20 magyarországi és határon túli szervezet részvételével sem tudta megtölteni a megyeháza dísztermét. Az égbekiáltó különbség azonban, hogy a telt házas szkíta konferenciáról egyetlen (!) média sem tudósított, a zsidóról pedig szinte valamennyi magyarországi hírforrás. A dolog eszmeiségében meglévő alapvető különbségek mellett további elgondolkoztató tények: a szkíta rendezvény öntevékeny civil kezdeményezésből született, értsd nulla forint köztámogatással, ahol az előadótermet is bérelni kellett, s e konferencia mégis belépődíj nélküli maradhatott. A zsidó tanácskozásra díjtalanul állhatott rendelkezésre az említett megyeházbeli díszterem. A szkíta meghívottakat szerény saját főztű ebéd várta, a zsidó vendéglátás közpénzből, közintézményben egészen más anyagi színvonalon történt. Ha ezen írás tudományos közlemény lenne, a következő kulcsszavakkal kellene kódolni: finnugorizmus, testvérváros, zsidóság.