Végjátékkal végveszélyben
A cím napjaink Schmitt-ügyét sejteti. Az írás ennek okán született, mégsem az elnökről szól. Maga az ügy jelentéktelen lenne, de napok alatt tengeri kígyóvá nőtt, és utóbb már óránként követték egymást az események. A csapból is ez folyik… Ennek nagyobb tanulsága, hogy milliók isznak csapvizet, esznek előre elkészített, ismeretlen készételt, azaz mindent megisznak, megesznek, bevesznek és utána még csámcsognak is rajta. A minap egy éjjel-nappalos élelmiszerbolt pénztárosának – köszönés vagy köszönet helyett - provokatívan vetették oda: egyébként meg Schmitt mondjon le! Tegnap pedig munkából hazatérve csatornát ásó munkásoktól hallottam először: az elnök lemondott. Talán inkább a rektor, Tulassay? – kérdeztem vissza, mire a nálam időben hamarabb értesültek büszkén vágtak vissza: Nem, már Schmitt is! Az ország tehát bizonyos hírekből naprakész, ami mégsem jelent tájékozottságot. Nem tudható, csak sejthető, valami van mögötte.
Próbáljunk tiszta vizet önteni a pohárba, egy olyan országban (olyan Európában és olyan világban) ahol érdem lesz a semmiből, s a legnagyobb bűnökre nincs orvoslás. Schmitt előttünk zajló boszorkányperében nem a plágium a lényeg, ez csak varázsszó a népnek, de elvezetett a látványossá duzzasztott doktori címmegvonáshoz. Valódi plágium volt Mádl Ferenc, egykori köztársasági elnök és Kertész Imre író életében, az egyiknek végkifejletként francia becsületrend és másiknak pedig Nobel-díj lett a jutalma. Schmitt esetében egy jelentéktelen „kisdoktoriról” volt szó, ahol követelményként igazán nem váratik el komoly tudományos munka,.az alkalmazott módszerek pedig az írástól a bírálatok születéséig közismertek. Mádl azonban akadémiai tudományos fokozatokat kapott, nem akárhogyan és nem akármiért. Ennek lépései: kandidátusi disszertáció 1963-ban A deliktuális felelősség a társadalom és a jog fejlődésének történetében. A „mű” jogtörténeti összeállítás, természetesen új tudományos felfedezés, sőt komoly munkásság nélkül. Mégsem jutott senkinek eszébe, hogy Mádl virágkorában, azaz köztársasági elnöksége idején a kandidátusi fokozat visszavonását kezdeményezze, pedig ez megingathatta volna az egész életművet. Érdemes idézni Mádl életrajzának ide vonatkozó részét: 1957-ben az ELTE-n szerzett jogi oklevelet. 1961-64-ben a Strasbourgi Nemzetközi Összehasonlító Jogi Egyetemen tanult s szerzett diplomát, és már az itteni végzésének évében (1964-ben!) itthon megkapta a tudományok kandidátusa fokozatot. (E strasbourgi tanulási lehetőség a Kádár rendszer korai éveiben csak a kiválasztottak legszűkebb körének adatott meg.) Még fontosabb, hogy Mádl 1974-ben a tudományok doktora fokozatot is megszerezte, A vállalat és a gazdasági verseny az európai gazdasági integráció jogában című disszertációjáért. 2002-ben immár köztársasági elnökként megjelent életrajzában e hazaárulással felérő „jogharmonizáció” így szerepel: „Ösztönözte a kelet-nyugati tudományos jog-összehasonlítást. Kimunkálta az európai integráció és Magyarország európai integrációs csatlakozásának jogi keretfeltételeit.” Az életrajzban Mádl 1987-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja, egyik tagfelvételi ajánlója Kulcsár Kálmán igazságügy miniszter volt. Mádl a hirdetett rendszerváltozás évében, 1989-től az államok és külföldi beruházók közötti jogvitákban döntő nemzetközi választott bírósági központ (Washington) bírája. 1990-91-ben az Állami Vagyonügynökség igazgató tanácsának elnöke, majd tárca nélküli privatizációs miniszter, ezután a művelődési és közoktatási tárca vezetője. (Más olvasatban ekkoriban méri „Európa” a fő csapást a magyar iparra, oktatásra és tudományra…) Mádl esetében a neve alatt tudományosnak minősített munka valójában politikai, de legkevésbé mondható a szerző saját tudományos felismerésének, hanem az a formálódó Európai Unió reklámja, ennek hirdetése pedig a hazaárulás dokumentuma is. Idézetek e disszertációból: „A tagállamok szuverenitásukat – a Római Szerződés szótöbbséges normaalkotási rendelkezései ezt jelentenék, hiszen a tagállamok akarata ellenére jöhet létre jogszabály vagy más jogi aktus – a szóban forgó kérdésekben feladják.” „A közösségi jog egyik jelentős feladata volt – az integrációból, a közösségi jog fenti elveiből folyó törvényszerűség – a vállalatok, a beruházások, és a tőke mozgása és koncentrációja számára a nemzeti jogi határokat lebontani és ún. európai kereteket kiépíteni.” „Az állami intervencionizmus az államok és a közösség közvetlen gazdasági operációi és a forgalom biztonságához fűződő érdekek váltják ki azt a törvényszerű záróaktust … hogy az államot és a közösséget meg kell fosztani immunitásától (!) Mádl a francia becsületrend után 2002-ben megkapta még a Jean Monnet Alapítvány Európáért Aranyérmét, majd 2003-ban a Magyar Professzorok Világtanácsa kitüntetését is.
Schmitt emberként vétlen, lejáratását követően mondott le, a lejáratás és lemondás egyaránt rosszat tett az országnak. Schmitt tehát emberileg védendő a jogtalan támadás idején, de nem lehet feledni, hogy Göncz, Mádl és Sólyom után még ő is a sztálinista alkotmányra esküdött. Korábbi EU-s képviselőség után (nem Moszkván, hanem Brüsszelen keresztül) vezetett útja az elnöki székbe, egy olyan korban, amikor bajaink forrása éppen a ránk kényszerített EU-s diktátumok rendszere. Mégis kilógott abból a sorból, melyet nemzetellenes tevékenységükkel a Göncz család tagjai fognak keretbe, „Árpi bácsi” két ciklusos dicstelen tündöklésétől lányának európai sajtónyilvánosságot kapó megszólalásáig, mindezt immár bukott testvérpártok nevében tehették. Időközben volt Mádl tudományos plágiuma és hazaárulása, és a szintén vörös rendszerből indult Sólyom álságos alkotmánybíráskodása. „Jogászok a jogállam trónusain”, plagizálom most önmagamat, mivel a fentieket már 2004-ben leírtam az Alattomos agymosás, illetve 2005-ben a Zsidó élettér, zsidó hazugságok című könyveimben. Plagizáltam, helyesebben önmagamat idéztem most, hangsúlyozva, hogy a fenti írások még Mádl életében illetve Sólyom elnöksége idején születtek. De nem mondok le, nem mondok le az írásról, a témának további kifejtése következhet majd: HÁTTÉRJÁTÉKKAL ÉLETVESZÉLYBEN címmel.
Külön cikket érdemelne a Schmitt ügynek a Mádl-éhoz hasonló tényszerű feltárása, a perbefogástól az „ítélethirdetés”-ig, melyben a Semmelweis Egyetem rektora is rossz ügyhöz nyújtott segédkezet. Olyan esetben hirdetett ítéletet, melyhez sem személyének, sem a mai intézményének semmi köze nem volt. Dicséretes lenne a rektori lemondás, ha ezt ismerné be, de indoklásában mégsem ez hangzott el. A ítéletet kezébe (szájába) adták… Előtünk áll az 50-es évek orvospereinek mintája, ahol a végrehajtást szintén akadémikusok vállalták, és a professzorok bizonyos köre most is támogatólag nyilatkozott a doktori fokozat megvonásáról. A Schmitt-ügy egyik tanulsága, hogy nem azok mondanak le, akik a valódi gátjai a közélet megtisztulásának.
